Néha magam sem értem,
miért óvatoskodunk annyira.
Legfeljebb nem zárjuk be
valamelyik hurkot, például
elhozunk egy deszkát a jövőből
és nem hozzuk vissza. Tegyük fel,
hogy emiatt a mikrováltoztatás
miatt elágazik a történelmünk
és más világvonalra tér rá.
Mi történik akkor?
Ariadna Gromova,
Rafail Nugyelman:
Nyomozás az
Időkutató Intézetben
Persze hülyeség, sőt, minimum önsorsrontás, de mostanában sokszor gondolkodom azon, milyen jó lenne visszaforgatni az időt. Újrakezdeni, mondjuk attól a naptól, hogy apám a kórházba került. Másként csinálni. Nem hagyni, hogy Cica elmenjen. Nem hagyni, hogy ennyire szétmenjen az életem. Nem tudom. Talán nem is csinálnám másként. Talán tényleg a kauzalitás börtönében éljük az életünket, és amikor azt hisszük kirándulni megyünk, csak a cellánkban teszünk pár tétova lépést, hol az ajtó, hol az ablak rácsain át pislogunk ki sóvárogva egy olyan világra, ami csak a képzeletünkben létezik.
Igen, hülyeség, mert visszamenni nem lehet. Éljük ezt a nyomorult életet, egyik napról a másikra, sohasem fordítva. Huszonkilenc éve rakosgatom az egyik lábam a másik után, s közben a saját magam készített szemellenzőtől azt sem látom, hogy megyek-e valahová, mint az igavonó, vagy csak körbe-körbe járok, mint a nyomtatóló. Azt hiszem nem is érdekel. Tizenöt éve, hogy próbálok valami rációt, valami fix pontot keresni az egészben, tizenöt éve, hogy semmi más nem tud megóvni az őrjöngő, tehetetlen dühtől, a végső kétségbeeséstől, csak a tudat, hogy ez sem tart örökké. Tizenöt éve, hogy a szabadság érzése annyi, hogy a végéről én dönthetek. Persze nem döntök, így ez is csak illúzió. Marad a szemellenző, marad a káprázat, amit mindig ott sejthetek a látóteremen kívül.
Aztán vannak viszont
helyek, ahová vissza lehet menni. Az ilyen helyeken általában barátok szoktak lenni. Van egy
ilyen hely, ahová vissza fogok menni. Jól esett, hogy írtak, hogy sokan bocsánatot kértek, sokat jelentett, hogy érdekli őket, mi van velem. Ők tehát a barátaim. Persze nem mindannyian. De ez egy olyan hely, ahol egy egyszerű /ignore paranccsal meg lehet szabadulni azoktól, akik nem a barátaim. Sokáig úgy tartottam, hogy az ilyesmi megcsúfolása annak az elképzelésemnek, hogy egy baráti társaságban azért érzem jól magam, mert szeretem az ott lévő embereket. Mindet. Aztán végiggondoltam, és rá kellett jönnöm, hogy maga az elv volt hülyeség (mint általában). Marad tehát az ignore. Listát nem írok. Gondolom, aki rajta van, majd észre veszi. Vagy nem. Nem igazán érdekel...
